Két felnőttem van.

Kedves serdülők, és későn érő felnőttek! Az akármilyen kérdésre az alábbi válaszok közül választhattok:

Kérdés: Blabla blablabla blabla?

-Nem tudom.

-Hármat találhatsz!

-Nem mindegy?

-Semmi/t.

-Minek cseszegetsz?

-Hagyjál békén!

-Jaj, Anya/Apa!

-...........(hallgatás)

Nyááúúú: Adj enni!

Nyáúúúm: Símogass meg!

Nyíáúúúú: Fáj!

Az embereknek azonban sokkal több szavuk van, melyek segítségével halálra bonyolítják az életüket.

Amikor reggel váltasz pár kedves szót a pároddal, azután elviszed a nagyon szép és nagyon okos lányodat portugál érettségire, és hogy addig is eltöltsd az időd bemész a szép uszodába úszni, ahol van egy saját sávod, és mielőtt úszni kezdene benne más is, érdeklődik kedvesen, megosztanád-e vele a sávod, és te kedvesen bólogatsz, azután a kellemes napos időben átsétálsz vásárolni, közben megiszol egy kávét, ahol is a kedves pultos lány hosszasan ecseteli milyen kávéból készítette a kávét, és azt hol tudom beszerezni, azután szép napot kíván, azután a volt iskoládban leülsz olvasni egy nagyon jó könyvet, azután épp amikor hazaértek akkor kezd el nagy robajjal lezúdulni a jégeső, majd újra kisüt a nap, és elcsendesül az idő, akkor azt kell gondolnod hogy az élet szép.

Abban hogy idősödik az ember az a jó, hogy kevesebb atrocitás éri az utcán, időnként elég hosszú távolságokat sikerül megtennie az ember lányának anélkül hogy bárki beszólna, hogy de kinyalnálak, vagy valami aberrált hozzádörgölőzne hogy szivi. Még 10-20 év, és gondtalanul sétálgathatok az utcán.

Az embereket nem a képességeik vetik vissza, hanem az hogy nincsenek vágyaik, nem mernek nagyot álmodni, vagy valami más.

Némely emberek olyan furák!

Az idő előrehaladtával egyre fontosabbá válik a fogselyem.

Ahogy telnek az életem évei, egyre elfogadóbb, és ugyanakkor egyre elutasítóbb leszek. Elfogadóbb, mert tapasztaltam mennyire nehéz embernek maradni a földön, milyen nehéz élni, megélni, túlélni, mennyire megterhelő érzelmileg, és anyagilag működtetni az életet, így sokkal megértőbb vagyok másokkal, nem ítélkezem, elfogadom hogy mindenki máshogy, ahogy tud, vagy bír, próbálja tenni a dolgait, vagy nem tenni semmit.

Ugyanakkor egyre jobban idegesítenek azok, akik elfuseráltan gondolkodnak, értetlenek, vagy valami ködös maszlag mögé bújva önigazolgatnak.

Így néha gyermeki örömmel emelek ki csipeszemmel megfigyelési zónámból egy-egy normális példányt, ha ilyenre bukkanok, és ujjongok! (Ő meg kapálózik a levegőben mint Gulliver az óriások kezében.)

A nők bíznak magukban. Minden alkalommal, amikor bemennek a női wécébe, tele vannak bizakodással, hogy bizonyára most nem pisilik le a wécé deszkát. Sokáig nem értettem hogy miért van az, hogy a női wécékben mindig le van pisilve az ülőke. Ó ti többi nők-gondoltam ilyenkor magamban-miért nem hajtjátok fel a deszkát, ha úgy sem ültök rá? Mert persze a nők, nagyon okosan, nyilvános wécéket sosem használnak ülve.

De most már tudom, a nők az örök reménykedők és bizakodók, a génjeikben van, különben az első gyerek után nem szülnének másodikat, és utána harmadikat, és így tovább. Így hát házasodnak, szülnek, elválnak, megint szülnek, és házasodnak, és közben sosem hajtják fel a wécé deszkát, mert telve vannak reménnyel!

A férfiak meg egyszerűen a wécé mellé pisilnek, néha, ha elméláznak épp valamin, és így jön ki a lépés, nem gondolkodnak hogy most biztos sikerül nem mellé pisilni, csak egyszerűen máson jár olyankor az eszük, legalábbis én így képzelem..